Németh Attila Syrah "Föld és ég" 2018
A legnagyobb borok egyértelműen a kiváló egyensúlyról ismerszenek meg. A szakírók is ezt hajhásszák, keresik minden borban, az eleganciának is ez a legfontosabb eleme. Egyensúly. Könnyű azt mondani: a test, a sav, az extrakt, az alkoholtartalom, az aromaképlet legyenek egymással arányban, semmi ne lógjon ki, ne legyen harsányabb a többinél. Ugyanakkor mégsem jelentheti ez a "lapos" egyszerűséget, hanem a szerkezet élő szövetének olyan együttműködését, amelyben minden alkotóelem támogatja a másikat, hogy az egész teljesen megelégítő élményt nyújtson. Nehéz az ilyen borról írni is, ki kell bogozni, elemeire szedni az egyensúlyban lévő bort, értékelni az egyes jellemzők egymáshoz való viszonyát és mindezek alapján meg kell próbálni visszaadni azt a teljességet, amit az ital élvezete nyújtott.
Ez a nehéz feladat csapott meg Németh Attila (N.A.G. Borművek, Gyöngyöstarján) "Föld és ég" syrah-jának kóstolásakor.
Tömören úgy kell fogalmaznom: ez a bor egy egyensúly-bajnok. 15,5%-os alkoholtartalma nem mondható éppen alacsonynak, de ami mégis meglepett, hogy sem illatban, sem szájban ez a magas alkohol nemhogy kilógni nem tud, éppen fel sem tűnik. Szinte képtelenség, hogy mindemellet a bor "mindössze" közepes testtel rendelkezik, szerény és csendes, mint maga a borász. "Törekedtem, hogy arányos, nem túl nagy testű bort hozzak létre" - mondta kérdésemre halványan mosolyogva, s erre csak két válasz lehetséges, egyrész az, hogy "sikerült", másrészt, hogy "és ez tényleg így lett jó".
Kétféle pohárból kóstoltam, a zártabb sztenderd kóstolópohárból és egy kihajló peremű, nagyobb térfogatú burgundisból. Utóbbiban izgalmasabb és gyorsabban megnyílik. Illatban a kötelező kékáfonya és fekete szeder után igazi izgalmak bontakoznak ki. Szerzetesek füveskertjét idézi, benne fodormenta, medvecukor, halványan némi zsálya, zártabb pohárból a fajtára jellemző zöldpaprika. Szájban egész íz-arzenál fogad, anélkül, hogy elnyomná a szerkezet könnyedségét és valóban rendkívüli arányosságát. Áfonya-szeder gerincre épülően jutunk el a Cassis-de-Dijon feketeribizli-likőrig, mellette fekete bors, kátrány, és édes medvecukor ismétli magát, az illatra ráfejelve. Vissza-visszatérően a fekete olajbogyó síkos-kenőcsös ízérzete, kellemes fanyarsága kerül előtérbe, s újabb pörgetés után kezdi előről az aroma-bemutatót. Szárazpróbája a poharat kb. 50°-ban oldalt hajtva általam még soha nem érzett lándzsás útifű szirupot idéz. A bor teste pontosan akkora, ami kitölti a szájat, mintha szikével szabta volna ki az alkotó.
Még életútja elején van, érdemes eltenni belőle. A tannin már most jól integrált és bársonyos, sava olyan tartást ad, mint a cövek, megintcsak észrevétlen, mint a magas alkohol. Ha most megszerettük, két év múlva kell újra elmélyülni benne. Értőknek magában ajánlom, átlag fogyasztónak gesztenyés töltelékkel, aszalt szilvával spékelt pulykahúshoz. Nagy élmény, nem mindennapi bor, mindenesetre.
Ma
