Figula - Rozé cuvée 2019
Csupa alsópolcos bort támadtam meg az utóbbi időben, nagy nevektől. Nem véletlenül. Filozófiám, hogy nem csak a prémium tételeket kell értékelni, hanem írni kell bizony a hétköznapi, a "folyó" tételekről is, mégpedig azért, mert sokat elárulnak a pincészetről, a hozzáállásáról, a borászról, s nem utolsósorban azért, mert valódi felfedezéseket tehetünk - jó esetben - kiváló ár-érték arányú borokról, amelyek aztán kedvencükké válhatnak az adott évben, vagy amíg el nem fogynak. Ezért van az, hogy a 2000 ft alatti kategóriát olyan vehemensen kóstolom és megírom (persze nem kivétel nélkül).
Ne felejtsük el, hogy ezek a nagyágyúk valaha azzal hívták fel a figyelmet magukra, hogy a boraik kiemelkedően jók voltak, persze akkor még (20-25 évvel ezelőtt) jóval kisebb mennyiséget termeltek, vagyis több törődés jutott minden tételre. Azóta túl vannak egy-egy nagy fejlesztésen, nagyobb technológiai beruházáson, gyakran területvásárláson, terjeszkedésen is, és értelemszerűen átalakult a birtokszerkezet, "kinőtték" magukat. Sorra megjelentek a hipermarketekben is, akik korábban csak a Bortársaságnál voltak jelen, s ez együtt járt a mennyiségi termelés igényével. Mennyiség és minőség persze gyakran fordított arányban állnak egymással.
Most egy olyan példát találtam, ahol újból tetten érhettem ennek az elvnek az érvényesülését. Félreértés ne essék, a bor jó, sőt kiváló. De hol van már az az egyedi karakter, amit megszerettünk Figula Mihály boraiban? Nyilván sehol máshol már, mint a prémium tételekben...
A rozé házasítás egyébként fajtaösszetételét tekintve újszerű, szokatlan, főként a zweigelt szerepeltetése emeli ki a trendből. Ennyiben legalább izgalmassá teszi, a zweigelt valóban kölcsönöz egy összetéveszthetetlen lágyságot a bornak, amitől feminin lesz. Az érlelés, a használt technológia, a valószínűleg fajélesztőzés azonban "fűnyíró elven" bezúzza abba a málna-szamóca-pillecukor háromszögbe, amelyből ma már illik kitörni akarni és rozéban is valami egyedibbet, karakteresebbet nyújtani. Ezt nem kapjuk meg. Aki ismeri az északi part adottságait, járt már Figuláék birtokán, gyönyörködött onnan a kilátásban és beleszagolt a levegőbe, az várja az összetéveszthetetlen fűszerességet, amit csak a Balaton felvidék adhat. Ez pedig egy hipermarketbe szánt tömegbor, ami nagyon jó, és tehetséges grafikus által készített címkéje segítségével felső kategóriás rozénak álcázza magát középkategóriás borként.
Valami hasonló volt a gondom a Gere alapborokkal is itt: A. Gere - Olaszrizling 2019.
Mi a tanulság? Van tanulság, amit levontam. Érdemes az ismeretlennek tűnő neveket kipróbálni. Érdemes a borvidéken testközelben körülnézni, tájékozódni és kóstolni. Érdemes a hipermarketektől és a Bortársaságtól is távol maradni. Egyre több feltörekvő, vagy már jól bejáratott, de más értékesítési csatornákon működő borászatot fogunk találni, akik maradandóbb élményt nyújtanak majd boraikkal, s még az ár sem lesz jelentősen magasabb, mint a bejáratott neveknél. Ez legalábbis a "hétköznapokra szánt" borok esetében mindenképpen így van. Példákat is adjak? Tessék.
Szekszárd: Hetényi pince, Mikóczi pince; Mór: Geszler pince; Pannonhalma: Hangyál Balázs; Eger: Dr. Dula Bence; Villány: Vojtek pince; Mátra: Maróti Attila, Kiss Attila; Kunság: Köpcös (Léder Zoltán); Tokaj: ajaj, itt oly sokan... de pl. Espák pince, stb.