Crémant de Luxembourg

Ki ne hallott volna a luxemburgi borokról?

  – Na jó, kezdem előlről.

Luxemburg borászati hagyományai világszerte ismertek...

  – Rendben, látom, hogy más megközelítést kell választanom.

Luxemburg, ez a kicsiny nyugat-európai ország – hiszik, vagy sem – jelentős borkészítési hagyományokkal rendelkezik, mert a Mosel völgyében a feltételek éppen úgy adottak a borkészítéshez, mint Németországban a Mosel, a Saar- a Rajna völgyeiben vagy éppen Baden egyes területein. Lehet, hogy nem járunk messze az igazságtól, ha bevetjük a megszokott szállóigét, miszerint „már a rómaiak is...”, de ha igazán őszinték akarunk lenni, a luxemburgi borkészítés a német hagyományokat követi (például abban, hogy az ültetvények a meredek folyóvölgyek teraszain fekszenek, és hogy főként fehér szőlővel foglalkoznak, továbbá a borokban gyakran megjelenik maradékcukor), ugyanakkor, miután a kis hercegség a németektől elszenvedte az első- majd a második világháború sokkját, akárcsak nyelvében, a borászatban is a francia hagyományoknak adta át magát. Így került a Mosel völgyébe chardonnay, pinot noir, és így kezdték el használni a barrique hordózást is, továbbá mai fő témánkat, a méthode classique pezsgőkészítést technológiáját.

Luxemburg nem egy izgalmas, mozgalmas hely, legyünk őszinték. Este nyolc után az utcák olyan kihaltak, mint Sárbogárdon vagy Balassagyarmatban, ahogy egy helyi lakos fogalmazott: itt valaki vagy munka-alkoholista, vagy valódi alkoholista. Kell tehát valami, ami felpörgeti az életet, és ez nem más, mint a pezsgő. Már a repülőgépen Luxemburg felé feltűnt, hogy itt habzóbor folyik a palackokból, mégpedig úgy tűnik, nem kis mennyiségben. Talán követve a divatot, esetleg még inkább diktálva (!), a mosel-völgyi termelők Crémant de Luxembourg néven izgalmas, jellegzetes, palackban erjesztett pezsgőket készítenek.

Kettőt volt szerencsém megkóstolni, mindkettőt a schengeni termőterületről származó (valójában trier-i székhelyű, tehát német) Bernard-Massard pince készítette (a repülőgépen is ezt adták). Kiváló arányú, gyümölcsfókuszú és modern, mégis kellően kekszes és champagne-érzetű bor volt mindkettő. A Cuvée de l’Écusson Brut szenzációs kerekségével és diós brióst idéző másodlagos fermentációs jegyeivel, továbbá apróbb, krémesebb buborékjaival jobban elbűvölt, de a Sélection Brut szintén érezhető nagyfokú gondossággal készült és ünnepi hangulatot képes varázsolni, bár rusztikusabb pezsgésű és fanyarabb, fásabb jegyeket mutat fel a másodlagos erjesztésből. Ha a nemzetközi ízlés palettáján el akarjuk helyezni, mindenképpen a Champagne után, de a Cava és a magyar habzóborok előtt helyezkedik el, legalábbis ami a közérthetőségét illeti.

Nem lepődünk meg, hogy a termelt mennyiségek kicsik, lényegében az ország el is fogyasztja, amit megtermelt, és jelentős importra szorul. Örömteli volt látni, hogy ennek az importnak része a magyar bor is, amit a Kristinus és a Carpinus pince reprezentált. Mivel azonban cikkem témája a luxemburgi bor volt, fő üzenetként azt emelném ki, hogy 1) létezik ilyen, 2) ha itt járunk, célszerű megismerkedni a borászat termékeivel, mert nem fognak csalódást okozni. Ha Luxemburgban ér az este, nyugodtan kipróbálhatjuk az elblinget, az auxerrois-t (bár ennek némi tapadós felhangjai vannak), vagy a cikkben említett Crémant-ok egyikét, hogy kellemes borélményben lehessen részünk.

Mindazonáltal mottóm töretlenül: Hajrá Magyarország, hajrá magyarok!