A magnumpalack titka

Alcím: avagy hogyan lett ilyen népszerű a Borháló, és miért szerettem meg

(Szubjektív piacértékelés az üzletben értékesített fine wine piacán Magyarországon.)

Immár közel 6 éve élünk együtt és borozunk együtt a Kathona Krisztián fémjelezte Borhálóval, akik meredek ívben törtek be a hazai kiskereskedelmi borpiac állóvizébe.

A fine wine piac bolthálózata nagyjából monopol jellegű volt 6 évvel ezelőtt, uralta a Bortársaság, mellette néhány kisebb szereplő (Veritas), elvétve egy-két együzletes kereskedő éldegél(t) még, a nagyok árnyékában. Ezen túl lehetett még bort vásárolni a hipermarketekben, és a jobb közértekben. 

A piaci rés, amit a Borháló észrevett - és betöltött - nem korlátozódik csupán a jobb ár-érték arányú borok forgalmazására irányuló fogyasztói igényre (egyszerűbben: sikerük titka nem csupán az, hogy olcsóbban adják a jó bort).

A Bortársaság - mint általában a monopol piacokon szokás - bőven a lefölöző árazás koncepciójánál tartott már 6 évvel ezelőtt is, amikor a Borháló piacra lépett. Erre a termelők is már egyre inkább panaszkodtak. Beszerzései során a Bortársaság egyre szigorúbban és bántóbban a "röghöz kötés", a kizárólagos forgalmazás elérését szorgalmazta, több termelőt ismerek, aki panaszkodott emiatt, vagy egyenesen nem hajlandó partnerségbe lépni velük. Mindebből persze a fogyasztó csak annyit látott, hogy vannak nevek, akik csak a Bortársaságnál elérhetőek. Talán még annyit, hogy mindig ugyanazok a nevek forognak a Bortársaságnál, nem bővül igazán a repertoár. Fogyasztói oldalról pedig bosszantó volt a Bortársaság kapzsisága, ami a tagsági kedvezmények eléréséhez szükséges minimális vásárlások egyre növekvő értékében nyilvánult meg.

Ebben a szituációban robbant be a Borháló azzal a megkülönböztető stratégiával, hogy fel mert vállalni nagy kiszereléseket - elsősorban a magnumpalackot - de egy még merészebb húzással a bag-in-box-ot és a műanyag palackos minőségi borokat is bevállalta. Ez utóbbi vonal talán nem is tartott ki olyan nagyon - illetve esetenként szakmailag sem volt kellően megalapozott, volt olyan műanyagpalackos tétel, amit az én tanácsomra vontak ki a forgalmazásból - ugyanakkor arra jó volt, hogy a "rendes" palackos borok értékesítését erre alapozva ki tudták bővíteni.

A Borháló igazi nagy húzása azután a borászokkal való együttműködésben készülő tételek megjelenése volt úgy három éve, mert ezek igazán piacos, fogyasztóbarát borok lettek. Gondolok itt a Malatinszky borokra (Primavera, Liliomfi itt megírtam: Malatinszky - Liliomfi 2011), és például a kiváló Pfneiszl Rouge-ra. Ez utóbbi olyan hamisítatlanul Pfneiszl stílusú, merész és lendületes, jó ivású és arányos vörösbor, hogy igazán nem lehet benne semmi kifogást találni. Mély és vibráló piros bogyósok, édes, széles korty, szépen érett tannin és melengető fűszeresség jellemzi.

És itt jön be a képbe a magnumpalack, ami bizonyos értelemben a Borháló sajátjává vált. A Pfeiszl Rouge-ból ugyanis több kell egy palacknál, mert ha társaságot hívunk - például - akkor a vagány és jóleső ízből négy személyre már 0,75 l nem lesz elég. Igaz ugyan, hogy két palack egy kicsit már sok, de inkább megmaradjon valamennyi, mint túl kevés legyen. A magnumpalacknak ráadásul jó vendégváró, bőséget sugalló, kicsit közvetelenebb jellege van, mint a szokásos palacknak, és valószínűleg sokakat ez is megragad. Engem például biztosan.

És most a Borháló megjelenésében is megújult. Lecserélte a régi koncepcióra épülő - kicsit a Bortársaság fekete-fehér kombinációjára emlékeztető, de a vesszővel fonott ballon ikonja miatt mégis kevésbé szofisztikált borokat sugalló - megjelenését egy abszolút friss, tök egyszerű és fiatalos dizájnra, és egy egyszerű, de feltűnő (ütős), mégis szerethető szlogenre "Együtt borozunk".

Ha azután a szlogent kérdésként fogom fel, válaszom: szívesen.